Óriás Tóbiás és a Kispatak

BENKE MÁRIA

Egyszer volt, hol nem volt, a kis akácos erdő felől Óriás Tóbiás lassan bandukolt, mikor azt érezte, hogy nagyon megszomjazott, leballagott a kis csörgedező patakhoz, hogy igyon egyet...

A kispatak vize igen sekély volt, régóta nem esett már eső, szomorúan szemlélte az ő kis szomjazóit, akik naponta többször is meglátogatták, hogy igyanak a friss vízből. A cinege, a rigó, a búbos banka jóízűen kortyolgatták vizét, a vadkacsák lubickoltak benne, de nagy döngő léptekre riadtak, a madarak felrebbentek egy fára, a kacsák a nádasba húzódtak.

Kíváncsian figyelték, mi lehet az, majd meglátták, hogy Óriás Tóbiás közeledik.

Halkan csiviteltek, azt gondolván, hogy meg ne zavarják, mert olyan "böhöm" nagy volt, hogy féltek tőle. Tóbiás egy nagyon jámbor szörny volt, de a megjelenése riasztotta az állatokat, méretei miatt soha nem talált barátokra, bánatában folyton folyvást csak evett...

Anyukája a barlangjukban mindig próbálta féken tartani az étvágyát, de hiába...

Amint a kispatakhoz ért hatalmas levegőt vett és felszippantotta az összes vizet, majd nehézkesen eldöcögött az erdőszélre és egy fa árnyékában ledőlt, s elaludt... A kispatak szomorúan sóhajtozott, a madárkák tanácstalanul vigasztalták, hogy majd csak megered az eső és akkor megint lesz a medrében víz, de erre a tűző napon nem nagyon volt kilátás.

A rigó csicseregve szemlélte a fatövében horkoló Óriás Tóbiást, az ég felé nézett, majd belevakult a nagy fénybe, amint a nap hétágra sütött. Itt nem lesz eső - gondolta. Mit lehetne tenni? - tanakodtak tanácstalanul a madárkák...

A kispatak csak szomorúan sóhajtozott.

Így üres mederrel víz nélkül már nincs rá szükség - gondolta.

Hosszasan aludt Tóbiás, de mikor felébredt nagyon rosszul érezte magát, alig bírt lábra állni, nyomta a rengeteg víz a pocakját, így hát visszaballagott a patak partjára és egy nagy ásítással az összes vizet visszaadta a pataknak...

Nyújtózkodott egyet és azt mondta:

• Már megint mohó voltam, csak az anyukám meg ne tudja.
• Bizony, bizony! - csivitelték a kis madárkák - szégyen, hogy az összes vizünket felszippantottad.

Tóbiás csak állt fülig pirulva és azon gondolkodott, amit a mamája szokott neki mondani:

• A mohóság bűn, ha valaki nem éhes, vagy szomjas akkor ne egyen-igyon, vagy csak annyit, ami éppen oltja az éhségét, vagy a szomjúságát...
• Sőt, még azt is mondogatta a mamája, hogy tisztelni kell minden élőt, és köszönteni, nem szabad önzőnek lenni, szemetelni, garázdán viselkedni.
• Bezzeg Ő, mindig túlzásba esik, mert nagyon szeret falni is, inni is...- gondolta - bocsánatot kér a madaraktól.
• Ne haragudjatok rám - mondta - soha többé nem teszek ilyet, sőt a jövőben köszönni fogok és tisztelni is Titeket. Szégyenkezem amiatt is, hogy időről időre szemetelek a kispatak partján, eldobálom a csoki papírokat, a chip-es zacskót, no meg a kólás dobozokat is...
• Jól van! - jól megbocsátunk, ne ostorozd már magad, nincsen senki, aki hiba nélkül való, mi is szoktunk helytelen dolgokat csinálni - csiripelték a madarak, a kis patak is nagyobb hullámokat vetett, mutatva, hogy vidám és már Ő sem haragszik Óriás Tóbiásra.
• Tudod mit? - kérdezték, legyünk mi mindannyian jó barátok, és vigyázzunk a környezetünkre.
• Igeeeen - kiabálták nyújtott hangon kórusban a többiek is.

Brekeke sietve érkezett, nem szeretett volna lemaradni a kupaktanácsról, ugyanis rendkívül kíváncsi természetű volt, mindenről tudni akart...

A kispatakban úszkáló apró halacskák ficánkolva nevettek a békán, de hirtelen nagy csönd lett...

• Mi történhetett? - kérdezték szinte egyszerre a madarak.
• Megérkezett a főnök.
• Kicsoda?
• Hát a főnök, a gólyakirály, nem látjátok ott a fészke a villanyoszlopon.
• Tényleg - válaszolt a vadgalamb, de fel is nevetett, hiszen ez csak Kelep, a jóságos gólya, még a békának is megkegyelmezett, inkább éhen maradt.
• Ő nem árt senkinek, sőt mindig tisztelettudóan köszönt minket, és szemlélődve gubbaszt a fészkén, néha ki-kirepül, tesz egy nagy kört az erdő felett, majd ismét visszaül a fészekre.

Ekkor Tóbiás az erdő felé vette sietősen az útját, mielőbb haza akart érni a mamájához a barlangjukba. Otthon elmesélte, mi történt vele, azt várta, hogy korholni fogja a mamája, de az mégis megdicsérte, hogy rájött magától is, mi a helyes...

Azóta megnyíltak az ég csatornái, jó kis zápor esett, a kis patak medre megtelt vízzel, sok halacska, béka úszkál benne, jól érzi magát nagyon, azok is, akik inni járnak hozzá, vagy csak sétálnak a partján, gyönyörködve a hullámaiban...

Ezentúl Tóbiás barátként járt le a kispatakhoz, figyelte, mi minden történik a környékén, csak az bántotta, hogy nagyon sok hulladékot, papírt, műanyag zacskót hordott szanaszét a szél...

• Mennyi szemét - mondta sopánkodva, tenni kellene valamit ellene, hogy az emberek ne szemeteljenek... De mit? - tette fel a kérdést magának.

Egyik nap emberek jöttek szerszámokkal, gépekkel a madarak, állatok riadtan figyelték, hogy mire készülnek.

Elkezdték gépekkel kotorni a kispatak medrét, kitisztították, rendbe rakták a környékét, fákat ültettek, tanösvényt hoztak létre, nagy munka folyt, amit az állatok vegyes érzésekkel figyeltek.

A vakond megszokott nyugalmát is megzavarták, gyorsan ásott felfelé, hogy megszemlélje, mi az a nagy zaj a patak környékén.

Látta ám a nagy munkát és elcsodálkozott.

Kis földkupacokat hagyva maga után visszament a járatába és elmesélte a családjának, hogy mi mindent látott.

Mikor elkészültek a munkákkal szép rend, tisztaság fogadta az ott lakókat, ill. az arra járó kutyát sétáltató embereket.

Az óvodások, iskolások is kirándultak a kispatak partjára és a tanösvényen az itt őshonos állatokról tanultak. Nevelőik elmesélték, hogy milyen ismeretekkel kell rendelkeznie egy átlagos embernek.

Ők is elmondták, hogy szemetelni tilos, a növényeket, állatokat bántani vétek, mert ha nem tartják be a szabályokat, akkor később kipusztulnak és az ő gyermekeiknek, unokáiknak már nem lesz a környezetében semmi szépség, zöld terület és élővilág...

Böhöm Tóbiás megpróbált elbújni az erdő szélén a fák árnyékába, és fülelt, hogy mi zajlik a túlsó parton.

Mikor meghallotta, hogy nem szabad szemetelni, és tiszteletben kell tartani mindent, ami élő, rohant lélekszakadva elmesélni a mamájának, hogy mit látott-hallott. Mamája megsimogatta buksi fejét a nagy behemótnak és azt mondta, látod kicsi magzatom, én is erre tanítalak már régen, milyen jó, hogy Te ezeket már tudod, és tudsz majd a kirándulóknak is segíteni, hogy betartsák a szabályokat.

Tóbiás óvatosan átmerészkedett a két partot összekötő hídon és kicsi szégyenlősen köszöntötte az embereket.

Azok kedvesen fogadták a köszönését és megkérdezték, hogy honnan cseppent pont oda, ahol ők kirándulnak.

Böhöm Tóbi ujjongott örömében, hogy senki nem azt kérdezte, hogy miért olyan óriás, hanem kedvesen beszédbe elegyedtek vele, mintha egy másik ember lett volna.

Boldogan sietett haza a barlangjukba a mamájához, hogy elmesélje az élményeit. Egy ideig még jöttek szemetelő emberek, de Tóbiásnak gondja volt a kispatak környékére, kedvesen felszólított mindenkit, hogy szedje össze és tegye be a gyűjtőhelyre, mert a szemetet elfújja a szél, és elcsúfítja a környezetet...

Az emberek rácsodálkoztak az óriásra, de nem ellenkeztek vele, felszedték és elvitték a szemetet.

Egy idő eltelte után szép tisztaság volt a környéken, jó érzés volt kisétálni a kispatak partjára.

Az állatok, madarak jókedvűen fürdőztek, ittak, beszélgettek a partján egymással.

Egyik nap arra ment egy férfi és kirakott egy ismeretterjesztő táblát, amin az állt, hogy hamarosan lesz a FÖLD NAPJA, nahát - csodálkoztak az állatok, mi az a föld napja?

Nem tudták, de azt gondolták, hogy a környezetet óvni, védeni kell, ezért fokozottabban figyelték a kiránduló, arra járó embereket, ha valaki szemetelt, gyorsan odarepültek és felcsippentették az eldobott papírzsebkendőt, s egyebeket.

Tóbiás is nagy hangján hangoztatta, hogy a környezetet óvni kell, mert a földünk sok-sok szeméttől szenved, védelmezzük meg, és ne szemeteljünk.

Egy kutyát sétáltató ember a kutyapiszkot ott hagyta, s a kutyája hangos ugatásba kezdett... először a gazdi nem értette, hogy mit is akarhat a kutyusa, mikor nagy nehezen felfogta, hogy a kutyája kéri, hogy szedje fel a kutyagumit, - mivel ő nem tudja.

A gazdi kicsit tanácstalanul állt, majd lehajolt és papírba csomagolta, amit kis kedvence elpotyogtatott bedobta a szemetes tartóba.

Fütyürészve indult haza, nem tudta, hogy miért, de jobb kedvre derült...

Később látta, hogy más kutya gazdik is hasonlóképpen tesznek, rádöbbent, hogy milyen igaza van a hűséges kis társának, ezentúl soha sem szemetelt ő sem...

A kispatak vígan csörgedezett megtisztított medrében, fogadta a szomjazó állatokat, örvendezett a fürdőzőknek is, de főleg annak, hogy a környezete szép tiszta lett.

Minden kizöldült a patak partján pipacsok nyíltak, csodaszép látványt nyújtott a táj...

Remélem gyerekek, felnőttek Ti sem szemeteltek, vigyáztok a környezetetekre!